A skalpolást - bármennyire is valótlannak hangzik - lehet, hogy a fehérektől tanulták az indiánok. Mégpedig a spanyoloktól!... A történelemből ismerheti mindenki: Amerika meghódítására indult spanyolok javarészt lelketlen kalandorok voltak. Ezek tűzzel-vassal pusztították a földjükhöz ragaszkodó, otthonukat, családjukat védelmező indiánokat. A „jó“ lelkek eleinte nem akarták irtani az indián népet!... Megelégedtek azzal, hogy „harcképtelenné“ tették őket. Vagyis: minden elfogott indián férfinak vagy ifjúnak levágták a jobb kezét! Mint egykorú feljegyzések igazolják: volt nap, amikor több ezer indiánnak hullott le így a jobb keze, a spanyol hóhérok tőkéjén...

Így ment ez hosszú időn keresztül. Azonban nem vezetett semmi „eredményre“. A jobbjától megfosztott indián baljába vette lándzsáját, vagy kését és úgy védte tovább jogait. Sőt még nyilazni is tudott: fekvő helyzetben, lábujjaival rögzítette íját és balkezével lőtte ki a nyilakat. Kitűnően célzott így is. A meghalt harcosok fegyvereit pedig az asszonyok és a gyermekek vették kezükbe!

Látva ezt a spanyol vezérek, tervszerű irtó hadjáratot kezdtek valamennyi indián ellen. A parancsnokok állandó vérdíjat tűztek ki: „Egy indián férfifej = három arany; minden indián nőfej = két arany; gyermekfejek díja = egy arany!“

Csak a felmutatott fejek ellenében fizették ki az aranyakat. De az elbomló tetemrészek miatt nagy járványok pusztították a katonákat... A parancsnokok észbe kaptak. Módosították az indiánirtás technikáját: nem kellett felmutatni a levágott fejeket; elég volt csak a meggyilkoltak fejbőreit felmutatni az aranyak nyugtájaképpen!... Így kezdődött el a fejbőrnyúzás, a skalpolás.

Az indiánokat nagyon elkeserítette a fehéreknek ez a becstelen tette. Számukra a test megcsonkítása nagyobb bűn volt mindennél. A Túlvilágba vetett hitük ugyanis megkövetelte tőlük, hogy halottaiknak testi épségére vigyázzanak. Mert felfogásuk szerint, kinek holttestét megcsonkították, annak lelke is csonkán kerül át az Örök Vadászterületekre. Ezt pedig egy indián sem kívánta. Annyira nem, hogy ha valamelyik törzstag bármi okból (pl. vadállatok szétmarcangolták) csonkán került eltemetésre, az egész törzs közös nagy könyörgő szertartásban fohászkodott a Nagy Szellemhez, hogy mindenható hatalmánál fogva egyesítse újra a megholtnak testét, hogy lelke ismét teljes épségben folytathassa életét az Örök Vadászterületeken!...

Az idők folyamán - minthogy az indiánirtás sohasem akart megszűnni - elfásult az indiánlélek is. A fejbőrnyúzást a fehérek harci szokásának fogták fel és maguk is elkezdték utánozni. Így harapódzott el törzsről törzsre. Azonban igen sok indián nemzet maradt, amely nem tette a maga harci szokásává. Sőt, századunk elején (1903-ban) Kanada északnyugati részein olyan indián törzsekre is bukkantak, amelyek soha nem hallottak a skalpolásról és nagyon felháborodtak, amikor tudomást szereztek róla.