Pipázás: A dohányzás elsõ formája. Az indiánoktól ered. Mindig valamiféle ünnepélyesség veszi körül. A pipázáshoz idõ kell. Elõnye a pipázás ceremóniája. A pipázó nagy gonddal tölti eszközét, lassan, méltósággal szívja. Elszívás után gondosan tisztítja pipáját. A pipázó ember sokkal kevesebb dohányt szív el, mint a cigarettázó ember. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a pipázás kevésbé veszélyes. A pipázásnak is megvannak a maga veszélyei. Az igaz, hogy a pipázok között kevesebb a tüdõrákos, de több az ajak-, a nyelv- és a szájüregrákos.

Szivarozás: Ennek az eredetét is az indiánoknál kell keresnünk. Európában csak a XVIII. századtól vált ismerté. A szivart általában a nemesek szívták, ezért egy idõ után a méltóság jelképévé vált. Az indiánok még kukoricalevélbe csavarták, de ma már ezt felváltotta a vékony dohánylevél. Hazánkban Széchenyi István terjesztette el szipák néven, ezután Vörösmarty Mihály keresztelte el szivarnak. A szivarozás nagyon hasonlít a pipázásra. Ennek is megvan a maga szertartása, valamint ezt sem szívják tüdõre (a pipa füstjét sem tüdõzik le). Káros hatásai is megegyeznek a pipázás ártalmaival. Sok szivarozó embertársunk levágja a szivar végét. Ezzel hibát követ el , mivel így a nikotin- és a kátrányszûrõ hatás is csökken. 
 

Tubákolás: A dohányzás ezen formáját a mexikói és dél-amerikai õslakosságtól tanultuk el. A tubákolás XIV. Lajos francia király uralkodása idején érte el fénykorát. Ma már kevesen sorolhatók a tubákosok soraiba. Tubákoláskor a nikotin az orron át jut a szervezetbe. A dohányport felszippantották, ami késõbb nagy tüsszögést okozott a tubákosnak. A dohányt nem égetik el, ennek következtében nincs kátránytartalom, nem rákkeltõ. 

Bagózás: A bagózás dél-amerikai õsi szokás. A dohány rágásából áll, amihez hozzátartozik a köpködés. Érthetõ, miért nem vált népszerûvé a nemesek körében. A nikotin a szájnyálkahártyájából szívódik fel. Rákkeltõ kátrány itt sincs, de okozhat szájüregi rákot. A dohány ilyen módon történõ fogyasztása nem túl "elegáns", ennek ellenére Németországban ma is divat.

A dohány a ma embere által leggyakrabban használt pszichoaktív drog. Története az amerikai kontinensen kezdõdött. A kontinens felfedezése elõtt több száz évvel már nagy kultusza volt a pipázásnak. A maják és az aztékok nádszálból szívták a dohányfüstöt. A papok a nikotintól megrészegültek, s a hatást az istenek közelségének tartották. Ám olyan mértéktelen dohányzás, amilyennek napjainkban tanúi lehetünk, az indiánoknál nem volt. Náluk a pipázás meghitt, ünnepélyes dolognak számított, amely alkalmat adott a megbékélésre. A vezér rágyújtott a békepipára, ezt aztán körbeadva szívták, hogy elûzzék a haragot.

Amikor Kolombusz 1492-ben elõször vette kezébe az indiánok ajándékát, a dohánylevelet, még nem tudott vele mit kezdeni, és a tengerbe hajította. Második amerikai útjára magával vitt egy Ramón Pane nevû szerzetest, aki közelebb került a bennszülöttekhez, s az õ tudósításain keresztül szerzett elõször ismeretet Európa a nádszálon át szívott dohányfüsttõl kábulatba esõ indiánokról. A hódítók, Cortez és Pizarro katonái azért kezdtek el dohányozni, mert az a hiedelem terjedt el, hogy az indiánok a füsttõl olyan erõsek és egészségesek. Amikor azután hazaértek a spanyol kikötõkbe, az otthoniak megdöbbenve látták a tengerészeket, akiknek az orrából és a szájából füst dõlt. A tengerészek közvetítésével így indult a dohány világhódító útjára. A portugálok, amerre csak jártak, mindenütt ültettek a növénybõl, hogy sehol se legyenek szûkében a drognak.

Európában elõször egy francia ovos, Jean Nicot használta a dohányt a gyógyászatban: a növény zöld levelét a sebre helyezte, a porrá tört dohányt pedig a beteg orrába tette vagy lenyelette. Úgy hírlik, még a királyt is meggyógyította, s cserébe az uralkodó a Herba Nicotianum nevet adta a dohánynak. Késõbb Linné, az élõlények nagy rendszerezõje is Nicot-ról nevezte el a dohányt Nicotiana tabacum-nak.

A XVII. századra a dohányzás meghódította a világot, eljutott távoli kultúrákhoz; a teaszertartások mellett szerves részévé vált a japán kultúrának is. Ugyanebben az idõszakban már széles körben elterjedt egész Európában, de ekkor még elsõsorban mint gyógynövényt alkalmazták (köszvény, reuma és fogfájás csillapítására ajánlották). A dohányzás további terjedésének a pestisjárványok és a háborúk is lökést adtak. A XVII. sz.-ban sok európai országban pusztított a döghalál, és felfigyeltek arra, hogy a túlélõk között sok volt a dohányos. Ez a hír gyorsan terjedt, és az orvosok is propagálták a füstölést a pestis ellen.

Ekkor már a hadvezetés is mindenütt felismerte, hogy a dohány legalább annyira lényeges a katonák számára, mint a muníció (a harmincéves háborúban, például, a katonák majdnem ugyanannyi dohányt fogyasztottak, mint lõport). A háború kényszerének köszönhetjük a cigaretta feltalálását is. A harctéri szünetekben elég volt a lõport tömködni, nemhogy a pipát. Ennél sokkal egyszerûbbnek tûnt vékony papírba csavarni a dohányt, s gyorsabb elégetésével a leghamarabb hozzájutni a szükséges élvezethez. A XIX. sz.-ban megjelent cigaretta (amely végül is nem más, mint a dohányzás „alkalmazkodása" a rohanó életmódhoz) meghódította a polgárosodó társadalmakat. A cigaretta világsiker és óriási üzlet lett.

A dohánylevél kémiai összetétele:

Szánhidrátok: glükóz, fruktóz, szacharóz, maltóz, dextrinek, keményítõ, nektinek, peutozánok, cellulóz, lignin. kutin. sziberin.
Nitrogéntartalmú anyagok: aminók, nitrátok, fehérjék, ammónia, amidok, alkaloidák, NIKOTIN.
Szerves anyagok: hangyasav, ecetsav, oxálsav, borostyánkõsav, fumársav, almasav, citromsav, klorogénsav, kovasav.
Festékanyagok: klorofill, karotin, xantofill, flavonok, antoklorok, antociánok, rutin.
Cserzõanyagok: inozit, kinasav, klorogénsav.
Illóanyagok: furfurát, észterek, alkoholok, terpenek, rézgyanta, gyantasavak, CIÁNOK, paraffinok.

A dohányfüst kémiai összetétele:

Gázfázis 91,2%
59%  nitrogén
13,4% oxigén
13% szén-dioxid
3,2% SZÉN-MONOXID
1% argon
1,6% egyéb: szénhidrogének, nitritek, furánok, CIÁNHIDROGÉN, ammónia, kén és  klórvegyületek

Szilárd és gõzfázis 8,2%

Dohánykátrány: BENZPIRÉN, ANTRACÉN, fenolok, szerves savak, aldehidek.